Horsu bácsi agymenése

Ma este egy retek nap után hazatérve a következőkre lettem figyelmes vacsora közben: erdélyi kefirt fogyasztok salzburgi sajttal, dalmát sonkával és hazai kiflivel. Egyszerűen kiváló volt.

Kisvilágok milliói vonulnak, áramlanak egymás mellett. Néha összeütköznek, néha lepattannak egymásról, és olykor szoros közelségben együtt vándorolnak az idő igencsak egyszerű útvesztőjében. Elemzői, mérlegelő személyiségem okán mindig azt vallottam, hogy a „dolgoknak” van egy egyetemleges valóságuk, igazságtartalmuk. Létezik egy olyan kiterjedt koordináta-rendszer, amelyben a történések ténylegesen megismerhetők, és nem csak az egyén korlátolt befogadóképességének torz lenyomatait kaphatjuk.  

A „valós kép” megismerésének egyik legfontosabb eszköze, hogy kísérletet tegyünk túllépni saját korlátainkon, kimozdulni a mindenkori beszűkült tudatállapotunkból, és olyan kérdéseket megfogalmaznunk, amelyek az én-központú tengelyen túlmutatva a síkból térbe helyezik át a vizsgálatot, elősegítve ezzel, hogy több különböző oldalairól is megismerhessük az adott történését, cselekvést vagy objektumot.

Habár a feljebb leírtak a legtöbb ember számára talán közhelyszerűen is hathatnak, mégis az tapasztalatom, hogy a túlnyomó többség kizárólag egysíkú megközelítést alkalmaz az életében, bár ezzel nem hajlandó szembesülni. Sok apró kis feszült geocentrikus világkép feszül egymásnak, alapvetően félreértve és túlértékelve saját szerepüket a világ folyásában. Félnek felismerni saját, - egyáltalán nem rossz értelemben vett – „jelentéktelenségüket”, és folyamatosan saját fontosságukat, világuk igazát akarják bizonyítani és érvényesíteni. Néha sikerül egy-egy másik „bolygót” is (átmenetileg) elfoglalniuk, de mint az életük legtöbb történésében, ebben az esetben is félnek, hogy lelepleződnek, ezért még nagyobb erővel, az „objektív valóság” még erőteljesebb kizárásával igyekeznek túlélni.

Az eredmény a megértés képességének elvesztése, a félelem személyiség feletti dominanciája, a szorosan mozgó bolygók lemorzsolódása, a bizonytalanság és agresszió fokozódása, vagyis egy kibillentett állapot, a (belső) béke hiánya. Önmagunkkal játszunk Jedi-mindtrickeket, aminek a legtragikomikusabb megnyilvánulása, hogy egy harmadik személlyel mesélt történet esetében szinte egyből felismerjük az egyetemleges válaszokat, azonban a saját történeteinkben üdülőbérletet veszünk a kifogások földjére; vizet keresünk a sivatagban, havat a trópusokon. Eldobjuk az életet, és helyette a túlélést választjuk, miközben az idő halad, gyorsan szalad.

Jó lenne ezt nem elfelejtenem, mert az elmúlt években, hónapokban, hetekben én is többnyire rabul ejtettem magam a saját vagy mások világában, megpróbáltam kivonni magam az objektív valóság alól, és a félelmek erdejében gallyaztam ahelyett, hogy elfogadtam volna a Nap egyszerű jóságát.

A hétvégét a családosok, kisgyerekesek körében állítólag Mekkaként tisztelt Alsópáhokon, avagy a Kolping Hotelben, vagyis Bobó-országban töltöttem. A hely tényleg remek, rendesen fel vannak készülve a gyerkőcökre: fedett játszótér, óvoda, bölcsi, gyerekszauna (40C), családi szauna (70C), este a zenekar együtt igyekszik kényeztetni a 2-5 éves porontyokat és 80-pluszos német nyugdíjasokat. Egészen szürreális, ahogy egy Mikimanó-szerű gyerekdal után felcsendül valami német sramliutánzat, de megvan a maga bája persze. A lényeg, hogy két dolog fogott meg nagyon ezalatt a hétvége alatt:

• Kövérség: hihetetlen, hogy ott mi volt túlsúlyból… Borzalom visszagondolni is erre… Elviekben egy csomó friss házas, gyermekes ember ünnepli a szabadidejét egy ilyen helyen, de mégsem tudom átadni magamat ennek az érzésnek, mert ez így nem stimmel, nem egy helyen már a nemeket is nehéz volt beazonosítani, és apuból és anyuból súly alapon még simán kijött volna egy harmadik tinédzser is..

• Gyerekség: azon tűnődtem, hogy vajon hol van az a pont, amikor kihal belőlünk a gyerekség. Néztem a gyerkőcöket, ahogy egy falra szerelt fanyúllal (nem Monty Python) játszanak, vagy megnyomnak egy kapcsolót, amit szaggatott vonal köt össze egy kis plafonra szerelt légcsavarral, ami lassan forogni kezd. És akkor mosolyogva rád néznek, és egy pillanatra te is újra megérted: „Ez baromi jó!”.

zárásként egy fasza kis Fat Boy slim nóta:

A napokban a szemem és fülem ügyébe került a Radiohead „From the basement” című DVD-je. A Radiohead mindig is nagyon furcsa produkció volt számomra, egy olyan, amit jó szokásom szerint próbáltam valamilyen fiókba elhelyezni, de sosem sikerült. A legtöbb, amire ilyen „leegyszerűsítő” törekvéseim során jutottam az az volt, hogy kijelentettem: a Radiohead „érvágós”. Egy olyan muzsika, amelytől az ember befelé fordul, ami lehúzza őt, ami előhozza belőle a kellemetlen érzéseket.

Habár a hétköznapi forgatagban a legtöbbször talán valóban ezt a képét mutatja a Radiohead zenéje, de abban a pillanatban, amikor az embernek van egy másodperce pauzával megajándékoznia magát, rájön, hogy nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Elképesztő látni, ahogy ezek az emberek még mindig milyen hatalmas alázattal bírnak a zene iránt, mennyire szeretnek, értenek és tisztelnek minden egyes hangot, amelyet életre keltenek. Szinte az összes számuk egy csodálatosan színes kollázs. Itt nincsenek töltelék számok, nincsenek slágerlistáknak írt, könnyen fogyasztható édesítőszerből kreált cukorkák, hanem a tiszta (pure) zene. És vélhetően ezért tűnik a Radiohead muzsikája sötétnek, komornak, mert a maga tisztaságával önkéntelenül is áthágja a tudatunk határát, és felforgatja mindazt, amit a hetek, hónapok, évek folyamán magunkba zárunk.

Nem ad esélyt arra, hogy a „penso positivo” jegyében csak a boldogságszerű élményeinkre koncentráljunk, hanem rámutat az ember sérülékenységére, gyengeségeire, a lélek „hátsó szobájára”. A Radiohead, ahogy a Live in the basement cím is jelzi, valóban levisz a „pincébe”, majd ott egy kicsit leporolja a rég elfeledett gondolatokat, élményeket, az azok után maradt érzéseket. Azzal, hogy nem válogat ezek között, egyértelművé teszi, hogy nincs jó vagy rossz emlék, minden a részünket képezi, mindegyik ugyanannyira fontos, ugyanakkora szerepet játszik a jelenünk és a jövőnk, egyszóval az életünk alakulásában.

Márai akár Radioheadet is hallgathatott volna akkor, amikor Füves könyvében a zenéről értekezett, bár a végkövetkeztetésével sosem tudtam teljes egészében azonosulni, valahogy mást gondolunk az „emberről”...

Mindenkinek ajánlom, hogy vegyen ki egy órát, és élje meg a Radiohead „pincéjét”. Lehet, hogy az elején egy háborgó tengeren érzi majd magát, de az elcsendesedést követően sokkal jobban fogja érezni, hogy mekkora „erő” is lakozik benne, bennünk.

Érdemes megfigyelni minden egyes hangot, mozdulatot és mosolyt a zene hallgatása közben:

Rettenetesen nehéz időt szakítani az írásra, pedig sajnos bőven lenne téma, úgyhogy köztes megoldásként arra gondoltam, hogy megosztom azokat a dolgokat, amelyekhez a legjobban érZek, vagyis zenéket. A kotta szerint három-négy számot fogok összekapcsolni egy gondolat, egy hangulat, egy hangszer, egy meggyes pite vagy egy tarajos gőte mentén - apropó, azt a fotót még nem is mutattam, de ami késik...

Az első ilyen összeállítás gondolatát a fütyülés juttatta eszembe, mostanában igen sokat fütykörészek. Nem tudom miért, lehet hogy megnyugtat, vagy csak értelmesebbnek tűnik mint a beszéd, és értékesebbnek mint a csönd... Mindenesetre rendkívül őszinte tevékenység, ezért érdemes is mívelni. Mindig csodáltam azokat, akik tisztán képesek színpadon fütyülni, én még talán ebben is sejpítek, de nem baj, odabent tisztán hallom az angyali muzsikát, és kit érdekel, hogy mi van  kint (általában egymagamban szoktam, hogy ne zavarjak másokat, de valahogy a teakészítéshez is nagyon passzol egy-két fütty… biztos ezzel próbálom rávenni, hogy válaszával jelezze, hogy elkészült a forró víz, nem mintha ezek a modern forralók tudnának ilyet, pedig milyen szép is lenne…

Nóta einz: PASO – A Tenkes kapitánya

Sok szót nem érdemes hozzátenni, egyszerűen olyan mint egy 4-5 kocka a nagytáblás millából, az embernek jó kedve lesz tőle. Rendkívül őszinte örömzene, az ember legszívesebben beállna a zenekarba egy chipses zacskót zörgetni, csak hogy részese lehessen a jónak. Engem emellett meg is őrjít, mert miután meghallgatom, egész n”ap előbuggyan belőlem, hogy „ a tenkes kapitánya”, amelyet azonnal követ az a mondta, hogy „bocs, tényleg abbahagyom!” . Szóval a Tenkes kapitánya!!! (bocs, tényleg…. áááá)

Nóta zwei: Ennio Morricone – Overture

Régi klasszikus… Nagyon tiszta hangzás, a semmiből mindig előkerül egy újabb hangszer, valódi varázslat. A nóta a férfiak „nemes” oldalát vetíti elém, annak ellenére, hogy ezek a zenék a filmbeli kötődésük miatt főként izzadt, whiskey és rettenetes dohányszagú embereket idéznek. De talán pont ezért, hogy még ezekben a züllött alakokban is ott vannak azok a belső törvények, amelyből nem engednek, és készek akár az életüket is adni érte. szép gondolat volt, bár nem sikerült pontosan megfogalmazni, hogy mit érzek, amikor hallgatom, de hallgassátok meg, és hátha úgy megértitek majd. We can fight!

Nóta drei: Alexander - Truth 

Habár apám még valamikor kiskoromban megtanította, hogy nem feltétlenül érdemes a jó dolgokat a végére hagyni (amikor végre végeztem a kenyérbéllel, hogy aztán az isteni héjával tunkolhassak a töltött paprikában, egy másodperc alatt felfalta az én kis héjacskámat :(( :) ), most mégis ezt teszem. Az alábbi szám az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású dala volt számomra. Nagyon érdekes időpontban és állapotomban „talált rám”, és megragadott, feldobott, végignézte, ahogy lezuhanok, felsegített, megpacskolta a vállamat, aztán kihúzta a lábamat, röhögött rajtam egyet, majd ejtett egy-két könnycseppet is…  A „jézusos klipp” volt akinek már sok volt, én még sosem láttam végig, csak képeket belőle, mert mindig a zenére-szövegre koncentráltam, de az biztos, hogy nekem „vallásos élményt” okozott, pedig, aki ismer az tudja, hogy ezt nagyon nehéz nálam elérni.  Szóval nagyon emberi. My darkness is shining...

Mindenkinek köszönöm, aki kereste, és meg is találta a fütyülőmet! Remélem örömötöket leltétek benne! ;)

Teljesen hétköznapi, hogy az ember olykor zavarban érzi magát mások előtt, annak ellenére, hogy erre nehéz lenne bármilyen valós indokot találni azt követően, hogy kivétel nélkül mezítelenül és vérben ázva jöttünk e világra egy kisebb csoportosulás közepén, és ezt még tetéztük azzal, hogy a belépőnél szokásos, a különböző korosztálynak és státusznak járó illedelmes köszönés helyett (Tiszteletem Doktor úr, Kezitcsókolom Nővérke, Szia Anya, Szia Apa…) levágtunk egy teljesen hétköznapi hisztit. 

A gond valószínűleg az, hogy erre az élményre sajnos egyikünk sem emlékszik, pedig mennyivel könnyebb lenne keresztül vinni a hétköznapokat ezen tettek biztos tudatában. Mi ehhez képest egy zongora-előadás az általános iskola összes kis koboldja előtt, egy laza galamb eleresztése egy állami fogadáson, vagy éppen egy akadémiai beszéd megtartása? Hát nem sok.

Van azonban a „zavarban levésnek” egy sokkal érdekesebb és ritkább válfaja is, amikor az ember nem mások előtt, hanem magában, talán inkább maga előtt feszeng. A Deákon van egy bácsi, aki az elmúlt hetekben minden egyes találkozásunkkor előhozta belőlem ezt a végtelenül kellemetlen érzést. Nem tudom, hogy mit gondoljak, érezzek vele kapcsolatban, egy másodpercen belül végigfut az arcomon a mosoly és a fájdalom is, és nem tudok mit kezdeni magammal, ösztönösen menekülnöm kell. Nagyon hasonlít a zavartságra, de nem az.

A bácsi egy rendkívül hülyén kinéző, kutyajelmezt idéző sapkát visel, a lábánál egy nagy kék reklámtáskában egy kis fehér kutya kuporog hatalmas türelemmel. Általában a templom mellett álldogál, és egy furulyát fúj. Üveges tekintettel nem tesz mást, mint ugyanazt a hangot fújja, nagyon gyorsan: fu-fu-fu-fufu-fu-fu-fu-fufu-fufu-fu-fu-fuu-fufufu-fu-fu-fu-fu-fu-fu-fu-fufu-fufu-fu-fu-fu-fu-fu-fu-fu-fu-fu….

és ez így megy hosszú perceken keresztül. Én általában csak nézem, és nem tudom mi legyen, hogy reagáljak, mit gondoljak, mit érezhetek, mit kellene tennem, és miért… akinek lesz lelki ereje szóba elegyedni a bácsival, az kérem, hozzon nekem válaszokat. Én túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy odamenjek…

- Doktor úr, él még??
- Nem… már nincsenek vágyai, nincs benne szenvedély.

 

Nem mondom, hogy a szabadságom alatt hiányzik az írás, de mindenesetre fura ilyen sokáig nem leírni azokat a szavakat, hogy kapacitás, hatékonyság, ellátásbiztonság stb.. asszem ezen a téren még tovább pihenek (ergo továbbra is igyekszem kerülni a munkahelyi szókészletemet), és inkább írok valami könnyedebb témáról. A blogom írása eleve szánalmasan indult (Sparról írni meglehetősen nagy nélkülözést és az elkeseredettséget feltételez, még akkor is, ha „inter-” osztályú kiszolgáló egységről van szó..), ezért a folytatásban sem kívánok most érdemi szintlépést tenni, hanem egy újabb kiskereskedelmi egységben szerzett élményemet rögzítem az alábbiakban. 

ikeja

Az Ace of Base-t is megelőző svéd „exporttermék” valahogy sosem volt a szívem csücske. Úgy vagyok a bútoráruházakkal, mint a női divatáruboltokkal, ahogy belépek egybe, hirtelen levertté válok, leesik a vérnyomásom, pár percen belül ásítani kezdek, és csak azért nem tudom, hogy mennyi időn belül ájulok b lezeken a helyeken, mert a túlélési ösztön eddig még mindig időben kihajtott: „Kint megvárlak inkább, jó?” És persze ki tud nemet mondani ilyenkor egy láthatóan vergődő légszomjas embernek, aki a friss levegőre vágyik? 

(Tisztában vagyok azzal, hogy a divatáruboltokban lányokat is lehet stírölni, de ez az „örömszerzési mód” korántsem rövid vendéglátós karrierem alatt kiégett belőlem, úgyhogy már nem villanyoz fel, főleg, hogy ilyen helyekre az esetek 90%-ban kísérőként érkezem, tehát nem is lenne ildomos mások bájait cserkésznem.) 

Nade térjünk vissza mai célpontunkra, az Ikeára (lusta vagyok kapitális betűket használni, főleg így, önkéntes melóban). Az Ikeára most nem mint a világ egyik legjobb vállalkozására, leghatalmasabb bútorgyártójára fogok tekinteni, hanem mint modern korunk párkapcsolatainak minőségi fokmérőjére. Aki végigsétál mostanság egy ilyen áruházon, az többnyire megérti, hogy miért van ennyi válás (pontosan nem tudom mennyi, de nekem soknak tűnik).

Az Ikea a közös családifészek-alkotás elsőszámú gallytengere, itt mindent megtalálhatnak a szerelmes kismadarak, tyúkok, kakasok és palimadarak, ami egy modern családi fészekhez kell. Teljesen értelmetlen felkeresni más bútorüzleteket, esetleg egy asztalossal egyedi bútorokat gyártatni, hiszen itt a szerető meleg családi otthont bármilyen egyéb módnál hatékonyabban valósíthatjuk meg (hoppá, azért csak bekúszott egy szó a polcra helyezett kis szókészletemből), futószalagon érkezik hozzánk. Az Ikeát járva, amikor sikerül a fülemen beállítani a gyereksírás-ordibálás szűrőt (hiszen az áruház „Familiy”-barát filozófiájának része, hogy egy játszótéren vásároljunk), és ezzel resetelni a fejemben ketyegő bombát, általában az embereket figyelem. Többnyire páros műfaj az Ikeába járás (érdemes megfigyelni, hogy ha egyedül Ikeába indulunk, akkor legalább egy ismerőst igyekszünk kísérőként magunk mellé keríteni, mintha valami veszélyes körzetbe készülnénk), és ezeknek a pároknak a jelentős része rettentően lehangoló képet fest. A totális diszharmónia, a két fél közötti egyensúly teljes felborulása, rendkívül céltudatos, bárkin átgázoló nők, és elgyötört, magukat vonszoló, kétségbeesett férfiak kényszerkapcsolatának csúfsága. Ilyenkor nagyon jellemzők az „Ez ugye tetszik?” és a „Neked is tetszik?” típusú kódolt kérdések, amelyre az első félóra kivéreztetés után, már bárki bólint, csak előbb szabadulhasson. 

Érdekes, hogy e párok többsége, ebben a fészeképítési/berendezési  eljárásban semmi rosszat nem lát, nem érzik azt a baljós szelet, amely a jövőjükből igyekszik didergésre bírni őket. A férfiak jelentős része, egy ilyen vásárlás után „meglepi” magát valamivel, hogy egy kicsit újra embernek érezhesse magát, míg a nők elégedetten nyugtázzák, hogy ma is tettek valamit a „családért”. És ekkor minden a helyére áll, a memóriakártyáról töröljük a rossz fotókat és folytatódhat a „boldog élet”. 

A nemeket akár fel is cserélhetnénk az előbbi képben, de a tapasztalat általában ezt a felállást mutatja. Sajnálatos, hogy a közös életet az Ikeába járók többsége egyrészt „master and servant”jelleggel, másrészt a közös gondolat/akarat nélkül alapozza meg, aminek egyenes eredménye, hogy a párkapcsolatukat az emberek többsége úgy éli, hogy semmi „közös” nem veszi őket körül. A legtöbben, ha a „közös fészekben” most az őket körülvevő bútorokra, tárgyakra tekintenek, akkor pontosan meg tudják mondani, hogy egy esetleges válás követően mi kihez fog kerülni. 

Fura úgy megalapozni a jövőt, hogy az egyik fél folyamatosan a függetlensége csorbulását látja, míg a másik fél hatalmas totemoszlopokat igyekszik állítani ezen állapot/folyamat bizonyítására. Szerintem párban csak akkor szabadna „Ikeába járni”, ha ezen már mindkét fél túl van, senki nem félt semmit, és nem is akar bizonyítani. És akkor le lehet ülni egy papír elé tervezgetni, méricskélni és nevetni, egyéni, közös bútorokat álmodni. Nem a leghatékonyabb megoldás, de cserébe boldogságot visz az emberek életébe. Persze egy kanapéért vagy egy fasza kis szőnyegért még mindig be lehet ugrani az ikejába, és megkérdezni a másik kedvét keresve, hogy „Neked ez hogy tetszik?”.

És én már rögtön nem életundorral, hanem mosolyogva érném el azt a kantint, amelybe az utánozhatatlan kis húsgombócok miatt általában igyekszem...

Ezt valamikor múlt héten, egyik este sikerült monitorra vetnem..

„Tegnap isten tudja miért, de életemben először beleolvastam egy Müller Péter valamibe. Lehet, hogy egy könyvrészlet volt vagy csak egy cikk a tollából, nem tudom, de a „férfiakról” szólt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak bele, de végig is olvastam.

Két dolog jutott eszembe, amikor a végére értem:

Szánalmas, hogy ilyen állapotban vagyok, hogy mindenféle fegyveres kényszerítő erő nélkül, önszántamból rákattintottam egy olyan linkre, aminek a címében benne volt a fent említett szerző, továbbá, hogy választ kapok a „férfi” mibenlétére… 

A másik pedig, hogy mennyire nem kedvelem a megmondó embereket. Nem tudom, hogy ez miből adódik, esetleg valamiféle irigység, hogy ezek az emberek nem traktálják magukat elbizonytalanító kérdésekkel, nem ellenőrzik magukat, csak mondják és mondják és mondják… és én pont emiatt nem tudok hinni nekik.”
 

x idővel később..

Nem tudtam akkor postolni ezt a teljes értelmetlen szösszenetet, mert elfelejtettem a jelszavamat (tudom, mindenki jobban járt volna úgy), aztán a hétvégén nagyon sok egyedüllétet követően megszállt engem is az ihlet, hasonló magabiztossággal ruházott fel a „Valami”. Megkísérlem hasonló, ellentmondást nem tűrő, tényközlő stílusban átadni a szent pillanat gyümölcsét, ahogy ezt nemrég „tanultam” MP-től. Még az is lehet, hogy ő beszél, de azért remélem nem… (igen, a jelszó is meglett)
 

Emberi kapcsolatok, Párkapcsolatok, Boldogság, Boldogtalanság: vagyis amire a legértelmesebb válasz mindig is a 42 volt, és valszeg az is marad

„A legtöbb ember eleve boldogtalanságra van ítélve párkapcsolatában, mert már a párválasztás során rossz kérdéseket tesz fel magának, rossz vezérelvet követ. A szerencsétlen többség olyan emberi társ után kutat, aki feltétel nélkül tudja őt szeretni, mindent megtesz érte, megad neki. Ez az út eredendően nem vezethet el a valódi boldogsághoz, mert nem a szeretet, hanem a szeretetéhség fűti, vagyis nem az adni akarás szépsége, a nyíltság az alapja, hanem a puszta önzés.

A helyes kérdés nem az, hogy mire képes értem a másik, hanem az, hogy - mindentől függetlenül -mire vagyok én képes a másikért? Ha azt érezzük, hogy jobban bánt, ha valamit nem mutathatunk meg a másiknak, akkor már jó úton haladunk.

Ennél a pontnál egyébként a másikkal kapcsolatos félelmeink többsége is elvész, mert rájövünk, hogy minden rajtunk múlik, tőlünk függ.

Ettől persze még nem borul virágba a rét, de legalább az esélyt megadjuk magunknak, hogy a nyugtató-butító zölden túl egyszer Színeket is láthassunk.”
 

Ezen most én is gondolkodni fogok, és ha egyszer úgy találom, akkor ízekre szedem majd.

Már megint a SPAR és kedves alkalmazottai akasztottak ki. Rendszeresen látogatom a SPAR Allee-ban található kirendeltségét:minden egy helyen ott van, ami kell a túléléshez, és sok esetben jobb áron, mint a környező kisközértekben, amelyek inkább hosszabb, munkaszüneti napokat sem tűrő nyitva tartásukkal igyekeznek állni a hazai kiskerpiac ádáz versenyét. 

A kényelmességemért és az alacsonyabb árakért egy másik ponton komoly árat fizetek, ugyanis rendszeresen beleszaladok valami olyan dologba, ami felhúz, kiakaszt. A pénteki nap különösen érzékeny itt Újbuda csúcslétesítményében, ugyanis ez az egyetlen nap, amikor 22:00-ig tart nyitva a SPAR. A személyzeten rendesen meglátszik az időérzékelés torzulása, ez az utolsó 60 perc minimumkalkuló 300 percnek hat. Este kilenc után (normális esetben ez záróra) szinte kitapintható a feszültség, ahogy belépek érzem, hogy nem kívánatos személy vagyok ott. A hangosbeszélő tíz előtt 12, és 11 perccel is (!) felszólítja a vásárlóközönséget, hogy vegye célba a pénztárakat, ahol egyébként Spar-alkalmazottak mögé is simán be lehet kerülni a sorba..

Ebben az idősávban két csoportot figyeltem meg a Spar-katonák körében: az egyik lesütött szemmel járkál, mint az ifjú Darth Vader, és amikor elhaladok mellette egy pillanatra a sötéterő teljes birtokában a szemembe néz. Ekkor kicsit lelassítok, rossz érzésem támad, félek hátat fordítani neki, nehogy valamilyen támadás érjen. A pillantásból az egyszerű tarkólövéstől az Achillesem átmetszéséig bármilyen bosszúra következtetni tudok arra szörnyű tettemre, hogy este 9 órát követően beléptem a földalatti Halálcsillagra. 

A másik csoport ilyenkor inkább Sliders üzemmódba kapcsol és egyszerűen teret vált, átkerül egy teljesen másik síkba, ahol én, mint vásárló (és közvetett módon az első számú munkaadója) már csak láthatatlan szellemként létezek, tehát észrevétlenül „lelkemet és élelmiszereket keresve” bolyongok a kiszolgáló részen. Ha nem vagyok ott, akkor nyilvánvalóan nincs is miért odafigyelni rám, ezért keresztül lehet tolni rajtam egy raklapnyi árut, oda lehet állni elém a polcoknál árut tölteni, és ami legfontosabb, vígan és önfeledten lehet beszélgetni a kollégákkal, hiszen úgy sem hallom őket. Nagy kár, hogy én nem vagyok képes erre a csodára, és nem tudom magam egy másik térbe helyezni, mert akkor megkímélhetném magam attól, hogy folyamatosan indokolatlanul megemeljék a vérnyomásomat. 

Tegnap főként „szellem” voltam.. Mivel én tudtam magamról, hogy nem vagyok az, csak annak hisznek, ezért mint mindig illedelmes elálltam a felém közeledő békás emberek elől, és a polcoknál is megvártam a megfelelő pillanatot, nehogy megzavarjam az árutöltéssel foglalatoskodó SPAR-eladót. Ez alapesetben fel sem tűnik, sajnos megszoktam már, de egy tegnapi Spar-jelmezes hülyegyerek kizökkentett. A tejpult közepén fennhangon beszélgetett a pult végén lévő kolleginájával, majd egyszer fél 10 körül elordította magát, hogy „Áruházunk bezárt, lehet hazamenni!”. Egyrészt, nem vagyok kíváncsi a magánéletére, másrészt megint csak nem vagyok kíváncsi a magánéletére, arra meg főleg nem, hogy „nem szeretne már vásárlókat látni az áruházban”. Két-három sorral arrébb voltunk már, amikor még mindig hallom a seggfej monológját, amelyből a következő információkkal gazdagíthattam magamat: „Fluor barátja szereti a FASZT, a nagy ROSTOS FASZT!”. Emberünk miközben én ott vásárlok több sort átkiabálva ilyeneket közöl az áruház közönségével, ott dolgozó alkalmazottként.. (Az a vicces, hogy az jutott eszembe, hogy egyszerű vásárlóként, ha ilyeneket ordibálok ott, akkor egyszer csak megjelenik a biztonsági őr, és megkérdezi tőlem, hogy állok-e valamilyen gyógyszeres kezelés alatt… de a hülyegyerek ott dolgozik, ezért ez „normális” viselkedés, gondolom..) 

Ezt megelőzően, még egy szintén Spar-jelmezt viselő leányzó kioktatta a lakótársamat arról, hogy talán inkább a raklapról kellene elvennie az árut, amit pakol, és nem a polcról. 

Namost, jó lenne tisztázni ezekkel az emberekkel, hogy mi „hülyék”, akik bemegyünk oda, mi tartjuk el őket. Tehát az a minimum, hogy megadják azt az alapvető tiszteletet, hogy nem oktatnak ki minket, hanem maximum alázattal felajánlják segítségüket. Én nem azért járok oda, hogy az alkalmazottaknak jó legyen, hogy ápoljam a lelküket  vagy hogy azzal foglalkozzam, hogy reggel kilenc vagy tíz óta vannak bent, és hogy ők is szeretnének már hazamenni. E sorokon keresztül üzenem, hogy amikor odamegyek vásárolni, akkor ezeket mind LESZAROM! Azt várom, hogy minél gyorsabban végezzek a bevásárlásommal, és ebben segítsenek. Ez a kereskedelmen felül egy szolgáltatás is, vagyis mosolygó embereket szeretnék látni, akik ahelyett hogy parasztmódra randalíroznak a munkahelyükön, megkérdezik tőlem, hogy levehetik-e nekem azt az üveg tejet. Nem érdekel sem az, hogy este hova mennek bulizni, sem az, hogy Fluor barátjának milyen preferenciái vannak az életében, de még az iránt is érzéketlen vagyok, hogy ki kit fog elvinni kocsival zárás után. 

Az sem érdekel, hogy mennyiért vannak ott. Egyszer rábólintottak arra, hogy ott dolgoznak, amivel kijelentették, hogy az adott összegért elvégzik a rájuk bízott munkát. Gondolom nem elég a pénz, nekem sem az, de ez nem jogosít fel arra senkit, hogy rosszul végezze el a munkáját és gyökérmód viselkedjen a vevőkkel, illetve a vevők körében. Bent a raktárban tőlem kézen állva sátánista szeánszokat is tarthatnak, de a vendégtérben foglalkozzanak velünk normálisan, és előzékenyen. Mi teszünk szívességet azzal, hogy odamegyünk vásárolni, nem ők, hogy kiszolgálnak minket! Én most egy hét büntire ítélem a Spar-t, jól megmutatom nekik! :) Tudom, hogy nem ér semmit, de legalább az önérzetemnek jót tesz. Jó lenne arra gondolni, hogy egyszer mindenki így határoz, és csődbe visszük ezt a kuplerájt, de sajnos itt a fejekben van a baj, és szinte bárhova térünk be, hasonló hozzáállással találkozunk..