Ezt valamikor múlt héten, egyik este sikerült monitorra vetnem..
„Tegnap isten tudja miért, de életemben először beleolvastam egy Müller Péter valamibe. Lehet, hogy egy könyvrészlet volt vagy csak egy cikk a tollából, nem tudom, de a „férfiakról” szólt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak bele, de végig is olvastam.
Két dolog jutott eszembe, amikor a végére értem:
Szánalmas, hogy ilyen állapotban vagyok, hogy mindenféle fegyveres kényszerítő erő nélkül, önszántamból rákattintottam egy olyan linkre, aminek a címében benne volt a fent említett szerző, továbbá, hogy választ kapok a „férfi” mibenlétére…
A másik pedig, hogy mennyire nem kedvelem a megmondó embereket. Nem tudom, hogy ez miből adódik, esetleg valamiféle irigység, hogy ezek az emberek nem traktálják magukat elbizonytalanító kérdésekkel, nem ellenőrzik magukat, csak mondják és mondják és mondják… és én pont emiatt nem tudok hinni nekik.”
x idővel később..
Nem tudtam akkor postolni ezt a teljes értelmetlen szösszenetet, mert elfelejtettem a jelszavamat (tudom, mindenki jobban járt volna úgy), aztán a hétvégén nagyon sok egyedüllétet követően megszállt engem is az ihlet, hasonló magabiztossággal ruházott fel a „Valami”. Megkísérlem hasonló, ellentmondást nem tűrő, tényközlő stílusban átadni a szent pillanat gyümölcsét, ahogy ezt nemrég „tanultam” MP-től. Még az is lehet, hogy ő beszél, de azért remélem nem… (igen, a jelszó is meglett)
Emberi kapcsolatok, Párkapcsolatok, Boldogság, Boldogtalanság: vagyis amire a legértelmesebb válasz mindig is a 42 volt, és valszeg az is marad
„A legtöbb ember eleve boldogtalanságra van ítélve párkapcsolatában, mert már a párválasztás során rossz kérdéseket tesz fel magának, rossz vezérelvet követ. A szerencsétlen többség olyan emberi társ után kutat, aki feltétel nélkül tudja őt szeretni, mindent megtesz érte, megad neki. Ez az út eredendően nem vezethet el a valódi boldogsághoz, mert nem a szeretet, hanem a szeretetéhség fűti, vagyis nem az adni akarás szépsége, a nyíltság az alapja, hanem a puszta önzés.
A helyes kérdés nem az, hogy mire képes értem a másik, hanem az, hogy - mindentől függetlenül -mire vagyok én képes a másikért? Ha azt érezzük, hogy jobban bánt, ha valamit nem mutathatunk meg a másiknak, akkor már jó úton haladunk.
Ennél a pontnál egyébként a másikkal kapcsolatos félelmeink többsége is elvész, mert rájövünk, hogy minden rajtunk múlik, tőlünk függ.
Ettől persze még nem borul virágba a rét, de legalább az esélyt megadjuk magunknak, hogy a nyugtató-butító zölden túl egyszer Színeket is láthassunk.”
Ezen most én is gondolkodni fogok, és ha egyszer úgy találom, akkor ízekre szedem majd.
