Kisvilágok milliói vonulnak, áramlanak egymás mellett. Néha összeütköznek, néha lepattannak egymásról, és olykor szoros közelségben együtt vándorolnak az idő igencsak egyszerű útvesztőjében. Elemzői, mérlegelő személyiségem okán mindig azt vallottam, hogy a „dolgoknak” van egy egyetemleges valóságuk, igazságtartalmuk. Létezik egy olyan kiterjedt koordináta-rendszer, amelyben a történések ténylegesen megismerhetők, és nem csak az egyén korlátolt befogadóképességének torz lenyomatait kaphatjuk.
A „valós kép” megismerésének egyik legfontosabb eszköze, hogy kísérletet tegyünk túllépni saját korlátainkon, kimozdulni a mindenkori beszűkült tudatállapotunkból, és olyan kérdéseket megfogalmaznunk, amelyek az én-központú tengelyen túlmutatva a síkból térbe helyezik át a vizsgálatot, elősegítve ezzel, hogy több különböző oldalairól is megismerhessük az adott történését, cselekvést vagy objektumot.
Habár a feljebb leírtak a legtöbb ember számára talán közhelyszerűen is hathatnak, mégis az tapasztalatom, hogy a túlnyomó többség kizárólag egysíkú megközelítést alkalmaz az életében, bár ezzel nem hajlandó szembesülni. Sok apró kis feszült geocentrikus világkép feszül egymásnak, alapvetően félreértve és túlértékelve saját szerepüket a világ folyásában. Félnek felismerni saját, - egyáltalán nem rossz értelemben vett – „jelentéktelenségüket”, és folyamatosan saját fontosságukat, világuk igazát akarják bizonyítani és érvényesíteni. Néha sikerül egy-egy másik „bolygót” is (átmenetileg) elfoglalniuk, de mint az életük legtöbb történésében, ebben az esetben is félnek, hogy lelepleződnek, ezért még nagyobb erővel, az „objektív valóság” még erőteljesebb kizárásával igyekeznek túlélni.
Az eredmény a megértés képességének elvesztése, a félelem személyiség feletti dominanciája, a szorosan mozgó bolygók lemorzsolódása, a bizonytalanság és agresszió fokozódása, vagyis egy kibillentett állapot, a (belső) béke hiánya. Önmagunkkal játszunk Jedi-mindtrickeket, aminek a legtragikomikusabb megnyilvánulása, hogy egy harmadik személlyel mesélt történet esetében szinte egyből felismerjük az egyetemleges válaszokat, azonban a saját történeteinkben üdülőbérletet veszünk a kifogások földjére; vizet keresünk a sivatagban, havat a trópusokon. Eldobjuk az életet, és helyette a túlélést választjuk, miközben az idő halad, gyorsan szalad.
Jó lenne ezt nem elfelejtenem, mert az elmúlt években, hónapokban, hetekben én is többnyire rabul ejtettem magam a saját vagy mások világában, megpróbáltam kivonni magam az objektív valóság alól, és a félelmek erdejében gallyaztam ahelyett, hogy elfogadtam volna a Nap egyszerű jóságát.
