Nem mondom, hogy a szabadságom alatt hiányzik az írás, de mindenesetre fura ilyen sokáig nem leírni azokat a szavakat, hogy kapacitás, hatékonyság, ellátásbiztonság stb.. asszem ezen a téren még tovább pihenek (ergo továbbra is igyekszem kerülni a munkahelyi szókészletemet), és inkább írok valami könnyedebb témáról. A blogom írása eleve szánalmasan indult (Sparról írni meglehetősen nagy nélkülözést és az elkeseredettséget feltételez, még akkor is, ha „inter-” osztályú kiszolgáló egységről van szó..), ezért a folytatásban sem kívánok most érdemi szintlépést tenni, hanem egy újabb kiskereskedelmi egységben szerzett élményemet rögzítem az alábbiakban.
ikeja
Az Ace of Base-t is megelőző svéd „exporttermék” valahogy sosem volt a szívem csücske. Úgy vagyok a bútoráruházakkal, mint a női divatáruboltokkal, ahogy belépek egybe, hirtelen levertté válok, leesik a vérnyomásom, pár percen belül ásítani kezdek, és csak azért nem tudom, hogy mennyi időn belül ájulok b lezeken a helyeken, mert a túlélési ösztön eddig még mindig időben kihajtott: „Kint megvárlak inkább, jó?” És persze ki tud nemet mondani ilyenkor egy láthatóan vergődő légszomjas embernek, aki a friss levegőre vágyik?
(Tisztában vagyok azzal, hogy a divatáruboltokban lányokat is lehet stírölni, de ez az „örömszerzési mód” korántsem rövid vendéglátós karrierem alatt kiégett belőlem, úgyhogy már nem villanyoz fel, főleg, hogy ilyen helyekre az esetek 90%-ban kísérőként érkezem, tehát nem is lenne ildomos mások bájait cserkésznem.)
Nade térjünk vissza mai célpontunkra, az Ikeára (lusta vagyok kapitális betűket használni, főleg így, önkéntes melóban). Az Ikeára most nem mint a világ egyik legjobb vállalkozására, leghatalmasabb bútorgyártójára fogok tekinteni, hanem mint modern korunk párkapcsolatainak minőségi fokmérőjére. Aki végigsétál mostanság egy ilyen áruházon, az többnyire megérti, hogy miért van ennyi válás (pontosan nem tudom mennyi, de nekem soknak tűnik).
Az Ikea a közös családifészek-alkotás elsőszámú gallytengere, itt mindent megtalálhatnak a szerelmes kismadarak, tyúkok, kakasok és palimadarak, ami egy modern családi fészekhez kell. Teljesen értelmetlen felkeresni más bútorüzleteket, esetleg egy asztalossal egyedi bútorokat gyártatni, hiszen itt a szerető meleg családi otthont bármilyen egyéb módnál hatékonyabban valósíthatjuk meg (hoppá, azért csak bekúszott egy szó a polcra helyezett kis szókészletemből), futószalagon érkezik hozzánk. Az Ikeát járva, amikor sikerül a fülemen beállítani a gyereksírás-ordibálás szűrőt (hiszen az áruház „Familiy”-barát filozófiájának része, hogy egy játszótéren vásároljunk), és ezzel resetelni a fejemben ketyegő bombát, általában az embereket figyelem. Többnyire páros műfaj az Ikeába járás (érdemes megfigyelni, hogy ha egyedül Ikeába indulunk, akkor legalább egy ismerőst igyekszünk kísérőként magunk mellé keríteni, mintha valami veszélyes körzetbe készülnénk), és ezeknek a pároknak a jelentős része rettentően lehangoló képet fest. A totális diszharmónia, a két fél közötti egyensúly teljes felborulása, rendkívül céltudatos, bárkin átgázoló nők, és elgyötört, magukat vonszoló, kétségbeesett férfiak kényszerkapcsolatának csúfsága. Ilyenkor nagyon jellemzők az „Ez ugye tetszik?” és a „Neked is tetszik?” típusú kódolt kérdések, amelyre az első félóra kivéreztetés után, már bárki bólint, csak előbb szabadulhasson.
Érdekes, hogy e párok többsége, ebben a fészeképítési/berendezési eljárásban semmi rosszat nem lát, nem érzik azt a baljós szelet, amely a jövőjükből igyekszik didergésre bírni őket. A férfiak jelentős része, egy ilyen vásárlás után „meglepi” magát valamivel, hogy egy kicsit újra embernek érezhesse magát, míg a nők elégedetten nyugtázzák, hogy ma is tettek valamit a „családért”. És ekkor minden a helyére áll, a memóriakártyáról töröljük a rossz fotókat és folytatódhat a „boldog élet”.
A nemeket akár fel is cserélhetnénk az előbbi képben, de a tapasztalat általában ezt a felállást mutatja. Sajnálatos, hogy a közös életet az Ikeába járók többsége egyrészt „master and servant”jelleggel, másrészt a közös gondolat/akarat nélkül alapozza meg, aminek egyenes eredménye, hogy a párkapcsolatukat az emberek többsége úgy éli, hogy semmi „közös” nem veszi őket körül. A legtöbben, ha a „közös fészekben” most az őket körülvevő bútorokra, tárgyakra tekintenek, akkor pontosan meg tudják mondani, hogy egy esetleges válás követően mi kihez fog kerülni.
Fura úgy megalapozni a jövőt, hogy az egyik fél folyamatosan a függetlensége csorbulását látja, míg a másik fél hatalmas totemoszlopokat igyekszik állítani ezen állapot/folyamat bizonyítására. Szerintem párban csak akkor szabadna „Ikeába járni”, ha ezen már mindkét fél túl van, senki nem félt semmit, és nem is akar bizonyítani. És akkor le lehet ülni egy papír elé tervezgetni, méricskélni és nevetni, egyéni, közös bútorokat álmodni. Nem a leghatékonyabb megoldás, de cserébe boldogságot visz az emberek életébe. Persze egy kanapéért vagy egy fasza kis szőnyegért még mindig be lehet ugrani az ikejába, és megkérdezni a másik kedvét keresve, hogy „Neked ez hogy tetszik?”.
És én már rögtön nem életundorral, hanem mosolyogva érném el azt a kantint, amelybe az utánozhatatlan kis húsgombócok miatt általában igyekszem...
