A napokban a szemem és fülem ügyébe került a Radiohead „From the basement” című DVD-je. A Radiohead mindig is nagyon furcsa produkció volt számomra, egy olyan, amit jó szokásom szerint próbáltam valamilyen fiókba elhelyezni, de sosem sikerült. A legtöbb, amire ilyen „leegyszerűsítő” törekvéseim során jutottam az az volt, hogy kijelentettem: a Radiohead „érvágós”. Egy olyan muzsika, amelytől az ember befelé fordul, ami lehúzza őt, ami előhozza belőle a kellemetlen érzéseket.
Habár a hétköznapi forgatagban a legtöbbször talán valóban ezt a képét mutatja a Radiohead zenéje, de abban a pillanatban, amikor az embernek van egy másodperce pauzával megajándékoznia magát, rájön, hogy nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Elképesztő látni, ahogy ezek az emberek még mindig milyen hatalmas alázattal bírnak a zene iránt, mennyire szeretnek, értenek és tisztelnek minden egyes hangot, amelyet életre keltenek. Szinte az összes számuk egy csodálatosan színes kollázs. Itt nincsenek töltelék számok, nincsenek slágerlistáknak írt, könnyen fogyasztható édesítőszerből kreált cukorkák, hanem a tiszta (pure) zene. És vélhetően ezért tűnik a Radiohead muzsikája sötétnek, komornak, mert a maga tisztaságával önkéntelenül is áthágja a tudatunk határát, és felforgatja mindazt, amit a hetek, hónapok, évek folyamán magunkba zárunk.
Nem ad esélyt arra, hogy a „penso positivo” jegyében csak a boldogságszerű élményeinkre koncentráljunk, hanem rámutat az ember sérülékenységére, gyengeségeire, a lélek „hátsó szobájára”. A Radiohead, ahogy a Live in the basement cím is jelzi, valóban levisz a „pincébe”, majd ott egy kicsit leporolja a rég elfeledett gondolatokat, élményeket, az azok után maradt érzéseket. Azzal, hogy nem válogat ezek között, egyértelművé teszi, hogy nincs jó vagy rossz emlék, minden a részünket képezi, mindegyik ugyanannyira fontos, ugyanakkora szerepet játszik a jelenünk és a jövőnk, egyszóval az életünk alakulásában.
Márai akár Radioheadet is hallgathatott volna akkor, amikor Füves könyvében a zenéről értekezett, bár a végkövetkeztetésével sosem tudtam teljes egészében azonosulni, valahogy mást gondolunk az „emberről”...
Mindenkinek ajánlom, hogy vegyen ki egy órát, és élje meg a Radiohead „pincéjét”. Lehet, hogy az elején egy háborgó tengeren érzi majd magát, de az elcsendesedést követően sokkal jobban fogja érezni, hogy mekkora „erő” is lakozik benne, bennünk.
Érdemes megfigyelni minden egyes hangot, mozdulatot és mosolyt a zene hallgatása közben:
